Mondhatni, egy szelet, közel-kelet, és akkor még rímelne is

Gondolkodtam rajta, hogy írok a hétvégémről, de ami lényeges volt, arról megemlékeztem már. Arra meg most nem érzek affinitást, hogy írjak egy, buliztunk-ittunk-fényeztem-kajáltam-aludtam-másnapújraugyanez jellegű postot. Bár nem szoktam le róla nyílván, de most inkább gasztro bloggerkednék, és bemutatnám, a helyet, ahol vasárnap este vacsoráztunk Zsuzsival.

Már több alkalommal néztem az Istanbul névre hallgató török csodát, a Teréz körút Aradi és Szondi utca közötti részén. De bemenni eddig még nem nagyon volt affinitásom. Viszont ez a drága nő azt mondta, hogy jó hely, és meg kell néznem. Én pedig nem vagyok semmi jónak az eltrontója, főleg ami a közel-keleti konyhával kapcsolatos, ezért hát miért is ne.

A trükk az, hogy ilyen kis helynek van álcázva, bemész, fotocellás ajtó, és abban a légtérben még van pl mobil bolt meg minden. Ilyenkor az embernek az az érzése támad, hogy ez egy önkiszolgáló, talponálló, késdobáló, stb. jellegű hely. Ez a tévképzet akkor sem csillapodik, amikor ráeszmél az ember, hogy de azért van itt pár pláza-szerű asztal, ahol a csendes vándor megpihenhet.

Ellenben, ha az ember a lépcsőkön lemegy, egy merőben másvilág tárul elé. Egy viszonylag nagy befogadó képességű, és legalább 2 teremmel rendelekző, eredeti török hangulatot árasztó és vizipiázásra is alkalmas helyen találja magát a nagyérdemű.
Fehér ülő alkalmatosságok, ami kialakításra valami hasonló mint egy kerevet, csak a fal melletti része olyan 160 centis magasságig ér, tehát inkább egy hosszu kanapé hatását kelti. Azaz legalább 7-8 méter hosszu, mert nagyjából 4-5 asztalt mögött húzódik. Ilyen buli utáni eldőlésre is alakalmas, de a kényelmessége miatt, alattomosan altat. Az asztal túl oldalán hasonló anyagból kialakított egy személyes változatban érhetők el.

Megkérdeztük a személyzetet, hogy vissza kell-e menni az utca szintén lévő pulthoz rendelni, de meg nyugtattak, hogy azonnal jönnek rendelést felvenni, ahogy elkészítették az éppen aktuális vizipipát. A falakon furcsa kialakítású lámpák, (ami formára és színre is emlékezetetett a távol keleti társaikéra) szórátk a hangulat fényeket, és érdekes tarka szönyegekkel voltak díszítve a falak.

No, de vissza a kajához.
Az étlapot megnézve az árak teljesen azonosak, akár a Star Kebabéval, akár Szerájéval. A színvonal magasabb, és nem, vagy nem csak önkiszolgáló. Azért mondom, hogy nem csak. Mert, ha az utca szinten a pultnál megrendelem az éppen kiszemelt elemózsiának valót, és leviszem némiképpen szofisztikáltabb éttermi részbe, és leülök egy asztalhoz, az is egy mód. De ha lemegyek az éttermi részbe, helyet foglalok, és úgy is lehet rendelést leadni. Egyszóval 2in1.

A kajában nem volt semmi különleges, klasszikus török konyha, megszokott ízek, aromák, füstök, fények. Najó ez az utolsó nem volt, az utolsó elötti viszont igen, főleg vizipipából, a mögöttünk lévő asztalnál.

Aranyos volt, ahogy a felszolgáló kiscsaj bénázott, és a két egymába rakott gyűrűmet az asztalon, valami ott maradt szemétnek nézte, és elkezdte lesöröpni, aztán amikor fémese kongott, akkor visszarakta, bocsánat-bocsánat, elnézést, meg volt ott minden