Ez itt egy kis történet, ami csak úgy eszembe jutott…:) talán lesz még több, akár ennek a folytatásaként, akár ettől föggetlenü. enjoy

Egy teaház teraszán ültem. Jobb kezemben cigaretta, bal kezemben egy csésze kávé. Emiatt valahogy úri nőnek éreztem magam. Élveztem, ahogy a napsugarak felmelegítették és talán meg is pirították falfehér arcomat. Rájöttem, hogy erős fényben vagyok a legszebb…akkor nem látszik, hogy karikás a szemem.

Egy fonott gyékényfotelban ücsörögtem, és onnan néztem az embereket. Hihetetlen, hogy néha mennyire ostobák tudnak lenni. Végignéztem egy veszekedést, egy kisgyerek hisztirohamját, és egy leánykérést. Fáradt voltam. Hátradőltem a fotelban, becsuktam a szemem és megpróbáltam kizárni a külvilágot, ahogy a pszichológusom ajánlotta. Persze ez egy tömött sétálóutcán elég nehéz feladat volt, de úgy éreztem, előttem nincs lehetetlen. Természetesen nem sikerült csak a belső nyugalomra koncentrálni. Egy kis idő elteltével azon kaptam magam, hogy hallgatom, hogy hányféle hangon kopoghat egy tűsarkú cipő, hogy milyen nehézkesen csoszognak az idős nénik, sőt, a lépések gyakoriságából azt is meg tudtam állapítani, hogy nagyobb, vagy kisebb termetű kutyát sétáltatnak a közelben. Tulajdonképpen szórakoztató volt.

Sajnos az idő nagyon gyorsan telt, és az eddig az arcomat melegítő napsugarak elkezdtek lefelé vándorolni először a nyakamra, majd a mellemre, és a derekamnál teljesen eltűntek a szemközti ház árnyéka miatt. Nem volt kedvem hazamenni, de a sötétben, illetve fáklyafényben nem volt maradásom. Így hát fizettem, és elindultam. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. A végén beültem egy moziba; középszerű amerikai vígjátékot vetítettek, de akkor abban a pillanatban nekem ez is elég volt, ahhoz, hogy megnevettessen. A film után elindultam hazafele. Otthon várt a lakótársam, aki amint beléptem az ajtón, rámzúdította a már egész napja gyülemlő keserűségét. Na ez az, ami miatt nem szeretek időben hazaérni. A lakótársam ugyanis, mivel kissé neurotikus, gyógyszereket szed, amitől egy idő után elalszik. Nekem csak annyi a feladatom, hogy megvárjam, míg álomba szenderül, és akkor megkímélem magam attól, hogy elrontsa a mostanában egyre jobb hangulatomat. Reggel persze már más a helyzet, mert akkorra már az álmai elfeledtetik vele a kicsinyes problémáit.

Sajnos ezen az estén már nem volt kedvem semmihez, ezért türelmesen végighallgattam, hogy már megint elfelejtették a munkahelyi konyhásnénik, hogy ő csak a hosszúszemű rizst szereti, az egyik alkalmazottja véletlenül letegezte, valaki kölcsönvette a kedvenc tűzőgépét, stb.. Ebből is látszik, hogy szegénynek kezd tönkremenni az idegrendszere. Néha elnézem magunkat; legjobb barátnők voltunk, és az évek alatt nem tudom minek következtében belőle egy idegronccsá vált, én pedig tartópillérré, ami a roncsot próbálja megtartani….de ki tudja, meddig….

Miután együtt vacsoráztunk, én visszavonultam a saját kis birodalmamba, őt pedig hagytam pihenni. Sokáig olvastam, mert valami miatt nehezen tudtam elaludni. Érdekes volt kint az idő, fújt a szél, de a levegő nem hűlt le. Esténként szerettem kiülni az erkélyre, és nézni, ahogy repkednek a denevérek körülöttem. Gondoltam most is kimegyek, de attól féltem, hogy kint fogok elaludni a babzsákon, és reggelre szétmarcangolnak a denevérek. Végül bekapcsoltam a tévét, megkerestem a lehető legunalmasabb tv-műsort, az időzítőt 40 percre állítottam, befelé fordultam, és végre elaludtam.

Édes volt a másnap reggeli ébredés, mert már hosszú idő óta szokásommá lett, hogy mindig valami vidám, legalábbis jó hangulatot kölcsönző zenére ébredek fel. Kinyitottam a szemem. Az első dolog, amit megláttam a plafonom volt, tele a barátain fényképeivel. Elgémberedtem, így hát neki kellett állni nyújtózkodni, majd – a pszichológusom tanácsa szerint – kinyitottam az ablakot, és belélegeztem a friss, hajnali levegőt. Ezzel – ahogy a doktornő magyarázta – magamba szippantom a pozitív energiákat, amik majd egész nap segíteni fognak abban, hogy sikeresen végezzem el az összes feladatom. Tulajdonképpen nem hiszek ezekben az ezoterikus dolgokban, de amikor az ember nem tud másba kapaszkodni, akkor ez is megteszi, nemde?

Kimentem a konyhába, és tettem fel vizet a kávénak. Amíg a víz felforrt, gyorsan felöltöztem, és bekaptam pár falatot. A lakótársam még nem kelt fel. Belenéztem a tükörbe; ma is sikerült elé kihívó ruhát találnom…de hát minek, vagy kinek takargassam magam? Ruha után jött a smink… egész jól sikerült kiretusálnom a karikákat. A lakótársam még mindig aludt. Gondoltam, benézek hozzá, de a végén mégis meggondoltam magam. Elvégre felnőttek vagyunk, tudunk magunkról gondoskodni.

Felkaptam a táskám és rohantam, hogy beérjek a munkahelyre. A metrón megkaptam a szokásos levetkőztető pillantásokat. Általában az efféle pillantások gazdái vén ötvenesek, akiknek már nem adatik meg más öröm az életben, csak az, hogy huszonéves nőket molesztáljanak a tekintetükkel. Általában ezt nem veszem jó néven, de mivel én válogatom meg a ruháimat, az ilyen konfliktusokkal számolnom kell.

Nagy nehezen letelt a munkaidőm….délután randevúm volt. Nem is emlékszem, hogy mikor találkoztam valakivel. Teljesen elfelejtettem, hogy ilyenkor mit és hogy illik. Még volt 10 percem, gyorsan felfrissítettem a sminkem az egyik bevásárlóközpont mosdójában. Kezdtem ténylegesen izgulni. Odamentem a megbeszélt helyre. Az izgalom átcsapott idegességbe. Hogy lehet, hogy egy 23 éves nő úgy izgul egy találka előtt, mint egy kis tini? Néztem az órát a fejem fölött…elmúlt három óra. Késett. A nap felhevítette az aszfaltot, ami egyre inkább kezdte égetni a talpam a körömcipőben. Fél négykor úgy döntöttem, nem várok tovább. A régi énem biztos a férfit védte volna; közbejött valami, ellopták a telefonját, akármit. De a mostani tudta, hogy ebből a találkából semmi nem lesz. Miután ezt keserédesen nyugtáztam magamban, úgy döntöttem, hogy eljött az idő arra, hogy külön költözzem a már sokszor emlegetett lakótársamtól. Egy csapásra elegem lett a lelki szemetes – létből. Így hát gondoltam egy nagyot, útközben vettem egy apróhirdetésekkel teli újságot,, kiültem a teaház teraszára a fonott gyékényfotelomba és elkezdtem mazsolázgatni az ajánlatok között. Édes volt még a gondolat is, hogy végre teljesen független leszek. Rövid időn belül meg is találtam álmaim albérletét. Nem volt nagy, de szépen be volt rendezve, és anyagilag sem volt megterhelő. Az eddigiekkel ellentétben ma alig vártam, hogy hazaérjek, és a lakótársam hisztis pofájába mondhassam, hogy keressen magának egy másik lakótársat. Részeg voltam a mámoros gondolatoktól és a dühtől…mert tulajdonképpen most döbbentem rá, hogy évek óta csakis és kizárólag lelki szemetesként funkcionálok lakótársam épületében. Hármasával szedtem a lépcsőket fölfele, benyitottam, vagy inkább berontottam, és abban a pillanatban éreztem, hogy nem sokáig fog tartani a nagy örömöm. Hiába szólongattam, sehonnan nem jött válasz. Bementem a konyhába. Minden úgy volt, ahogy én reggel ott hagytam. A hálószoba ajtaja csak résnyire volt nyitva. Benyitottam, és mit találtam? Most biztos azt hiszitek, hogy egy hullát. Hiába, a mai ember szenzációra és botrányra kihegyezett agya hulla után kiált.

Hát nem volt hulla. Hogyha nem hulla, akkor mi? Elmondom én; üres szekrények, lehúzott ágynemű, lepakolt könyvespolc. Ennyi maradt belőle. Ja, és egy levél a padlón : „Nem bírom tovább az anyáskodásodat, hagyj békén, gyűlöllek, dögölj meg”.

Ahogy azt a levelet elolvastam, kínomban röhögni kezdtem. Néha történnek dolgok, amiket az ember nem tud ép ésszel felfogni.

Mindegy, legalább nem nekem kell költöznöm. Ez is valami, ugye?