Íme a folytatás. Remélem, tetszik annyira, mint az első rész. Vagy legalábbis abban reménykedek, hogy nem esek virtuális paradicsomok és záptojások áldozatául

Szóval ennyi maradt hosszú évek szenvedéséből. Ez a kis levél. Azért őszintén szólva kicsit bosszantott a dolog. Mármint az, hogy ő hagyott itt engem és nem fordítva. De hát belenyugodtam, eljött az idő, hogy végre elkezdhessem élni életem hátralévő, remélhetőleg hiszti-mentes napjait.

Ám egy kis idő múlva rá kellett jönnöm, hogy egyedül lakni nem olyan jó, mint az, ha az embernek van egy lakótársa. Így hát, hogy ne forduljak el a külvilágtól ismételten, feladtam egy hirdetést. Sokáig senki nem jelentkezett. Már kezdtem is aggódni, hogy rossz helyre dobtam be a papírt, vagy valami hiba végett elkeveredett a szerkesztőségben… lényeg az, hogy 3 napig senki nem jelentkezett. Aztán varázsütésre megcsörrent a telefon, és csörgött egészen késő estéig. Kicsit ki is merített.

Másnapra szerveztem be a potenciális jelölteket, hogy megnézzék, hogy mégis kivel laknak együtt, és milyen környezetemben.

Ez a másnap katasztrófa volt. Sokan voltak, nagy részük bunkó volt, lenéző. De aztán az utolsó delikvens egész szimpatikusnak tűnt. Alaposan kifaggattam, a végén már megszállottan próbáltam benne valami apró hibát találni, de minden erőfeszítésem sikertelen volt. Meg is állapodtunk, három nap múlva ismét a társas-lét kötelékébe léptem.

Új lakótársam egy magas, szépszemű fiatal aneszteziológus volt. Hamar megkedveltük egymást, elfogadtuk egymás heppjeit. Közel sem voltam már olyan életunt, mint a lakótársválasztás előtt. Ott hagytam a pszichológusomat, felújítottam a ruhatáramat, kifestettük hisztis barátnőm szobáját, új huzatot kapott a kanapé, és az új lakótársamnak is vettünk egy babzsákot. Így már ketten ücsörögtünk az erkélyen esténként. Csak halkan merem megjegyezni, hogy egyre kevésbé féltem kint elaludni, kezdtem elfelejteni a testemet szétmarcangoló denevéreket.

Jó hatással voltunk egymásra. Egyszer egy késő esti borozgatás után megállapítottuk, hogy a mi kapcsolatunk olyan, mint az erdei csiperkéé és a fenyőé; pozitív szimbiózis.

Az tetszett ebben az egészben, hogy hosszú órákon tudtunk beszélgetni, vagy akár órákig hallgatni. És emiatt sosem éreztük magunkat kényelmetlenül. Amikor valamelyikünk megunta a beszélgetést, vagy elfáradt, felállt, jó éjszakát kívánt és elment lefeküdni. Nem voltunk összekötve. Végre tényleg önmagam lehettem.

A környezetem persze egészen másképp látta ezt a helyzetet. Vagyis inkább másképpen akarta látni. Aki élt és mozgott, össze akart minket boronálni, mondván, hogy jól mutatunk együtt. De ez minket nem érdekelt. Persze nekem is megfordult a fejemben néha, hogy mi lenne ha …. De aztán letettem róla és hagytam magam sodródni az árral.

A munkahelyemen előléptettek. Aminek kifejezetten örültem. Nem azért, mert több lett a fizetésem, hanem mert tudtam, hogy ezt a kemény munkámmal vívtam ki, és nem azért, mert valaki patronál, vagy mert szép a dekoltázsom. Összegyűjtöttem egy csinos kis összeget, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit kezdjek vele. Úgy döntöttem, hogy ezt egy csésze kávé mellett fogom eldönteni a kedvenc teázómban, amit az utóbbi időben nem látogattam olyan sokszor, mert másfele mentem haza. Kell néha kis változatosság, nem igaz?

Amikor azonban bekanyarodtam a sétálóutcán, első pillantásra hiányzott valami. Hirtelen nem tudtam, hogy mi a baj az összképpel. A cipész a helyén volt, a kisposta szintén, a cukrászda ugyanúgy csalogatta a kirakatához a sok kis lurkót, mint régen. És abban a pillanatban döbbentem rá, hogy mi hiányzik; a fonott gyékényfotelok a teaház elől. Nem értettem, miért nem pakolták ki őket, hiszen még mindig nagyon jó volt az idő. Elkezdtem szaporázni a lépteim, bár közben már minden zsigerem zsibbadni kezdett. Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Az ajtó be volt zárva. Sehol egy kiírás, sehol egy értesítés, semmi… Egyszerűen bezárt a teaház. És nem tudtam miért. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt. Ha erre jártam volna haza, tudtam volna, hogy mi történt. És arra eszméltem rá, hogy –bár majdnem minden nap beugrottam egy kávéra vagy teára – nem ismertem az ott dolgozó embereket. Nem érdekeltek igazából. Eddig azt hittem, hogy oda tartozom. Hogy én ott egy törzsvendég voltam. De most, hogy nem tudtam semmit arról, ami itt történt az elmúlt pár hétben, ez az illúzióm pillanatok alatt szertefoszlott. Senkinek éreztem magam.

Összetörve ballagtattam végig a sétálóutcán. Szégyelltem magam, és egyáltalán nem volt jó kedvem.

Felmentem a lépcsőn, elkezdtem kotorászni a kulcsom után a táskámban. De persze nem találtam meg egykönnyen. Amikor végre megtaláltam, kiesett a kezemből. Csődtömegnek éreztem magam. Felgyülemlett bennem az indulat. És akkor kicsusszant belőlem egy erőteljes káromkodás. A lakótársam riadtan nyitott ajtót. Én meg ott álltam az ajtóban, tajtékzottam a dühtől, el voltam keseredve. Megeredtek a könnyeim, közben a hajamat igazgattam. Rég voltam már ilyen állapotban. És ha most azt hiszitek, hogy ez csak a teaház miatt van, akkor nagyon tévedtek. Rájöttem, hogy évek óta nem törődtem senkivel, csak magammal, és az idióta szobatársnőmmel. De vele is csak azért, mert együtt laktunk. Abba már nem is mertem belegondolni, hogy mi lett volna, ha a hisztérika itt nem költözik el, és nekem sem jut eszembe, hogy a magam lábára álljak.

Körülbelül 5 percig álltunk ott egymással szemben. Ő értetlenül meredt rám, én pedig elkeseredetten próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hirtelen a karjaiba kapott, és bevitt a szobámba. Nem szólt semmit, csak leültetett a kanapéra, kiment a konyhába, és pár perc múlva egy kanna forró vízzel és két teásbögrével tért vissza. Megittuk a teát. Ebben a nagy fejetlenségben teljesen kimerültem. Lehajtottam a fejem az ölébe, és nézni kezdtem őt. Milyen furcsa volt alulnézetből! Még azt is észrevettem, hogy reggel minden bizonyára sietősen távozott, mert nem borotválkozott meg rendesen. De nem akartam fontoskodónak tűnni azzal, hogy ezt megjegyzem neki. Így néztük egymást hosszú perceken keresztül. Aztán csak ennyit kérdezett: „minden rendben?” én pedig csak bólintottam egyet. Nagyon is kiismertük egymást ez alatt a pár hónap alatt. Kezdett besötétedni. Betettünk egy filmet. Az elvált nők klubját. Egy idő után ez a film vált a búfelejtős filmünkké.

Aznap meglepően könnyen aludtam el.

Másnap reggel még félig csukott szemmel kiporoszkáltam a konyhába. Gépiesen benyúltam a szekrénybe egy bögréért, és a kávéfőzőhöz indultam, de félúton megtorpantam. Egy harmadik személy is volt a lakásban. Méghozzá elég lenge öltözetben. És amennyire emlékszem, az illető nem hozzám tartozott. A lakótársam pólója volt rajta, ami egyáltalán nem volt meglepő. Ami viszont annál inkább az volt, hogy… a póló nem egy nőt takart, hanem egy férfit. Egy vadidegen férfit. Emlékszem, még a kezemben volt a bögre, ami a nagy felismeréskor a padlóra esett, és óriási csörömpölés közepette darabokra tört. Ő csak akkor fordult meg. Rám mosolygott, és jó reggelt kívánt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a konyhában flangál a szobatársam pólójában. Nem akartam rosszra gondolni, de ilyenkor egyszerűen muszáj. Rég vert ilyen összevissza a szívem. Egy kicsit ideges voltam, azt hiszem.