Íme a történet következő része. Kicsit nyakatekert a hősnő élete. Ez az utolsó előtti rész, mert utána új történet lesz. remélhetőleg az is elnyeri majd a tetszéseteket!
Már vagy 5 perce álltam ott némán az idegennel szemben. Egyszerűen akárhányszor megpróbáltam megszólalni, valami kellemetlen, szorító érzés támadt a gégémben. Talán sírás visszafojtása miatt, vagy csak előjött az asztmám, vagy szimplán nem kaptam levegőt. Talán rám jött egy pánikroham. Mit tudom én. A döbbent csend annyira eluralkodott a konyhában hogy már-már rémisztő volt. És talán felesleges is. Elvégre nem halt meg senki, nem tört ki világháború. Csak kiderült a szobatársamról, hogy a másik csapatban játszik… Úgy tűnt, hogy kettőnk közül az idegennek volt kellemetlenebb ez a csend, mert ő kezdeményezte az előre láthatóan kellemetlen beszélgetést. Tőmondatokban beszélgettünk. Próbáltam kimérten viselkedni, de nem tudtam palástolni a megrökönyödöttségemet. Olyan volt ez, mint amikor a kisgyereknek azt mondják a szülei, hogy ne bámulja a szegény, mankóval közlekedő féllábú embert, de a kis kíváncsi mégis mindig lopva oda-oda néz. Kiderült hogy most alszik itt először. Ami kicsit megnyugtatott. Aztán rólam kérdezett….hogy mit csinálok, mivel foglalkozom… Gépiesen válaszoltam mindenre. Aztán egyszer csak ott hagytam. Fejfájásra hivatkoztam. Utólag belátom, szánalmas kis indok volt, de akkor hirtelen ez jutott eszembe.

Bekullogtam a szobámba. Felöltöztem, aztán a tükörben gyakoroltam a bájos mosolyt, arra az esetre, ha megjelent volna a szobatársam. De nem jelent meg. Pedig vártam. Igen, valahol a lelkem mélyén arra számítottam, hogy bekopog és kitalál valami mentséget, vagy megpróbálja megmagyarázni a helyzetet. Nem így történt. Pedig tökéletesen felkészültem rá.

Kisminkeltem magam, aztán gondoltam, hogy még nekilátok egy kicsit rendet rakni a szobámban. Viszont az a tény, hogy a szobatársam, akit már szinte istenítettem, és hetek, sőt hónapok végeláthatatlan beszélgetései kötöttek össze minket, együtt éjszakázott egy, számomra vadidegen férfival,hát… Nem volt maradásom. Mielőtt a kilincs után nyúltam, nagyot lélegeztem. Úgy menekültem ki a lakásból, mintha szégyellnem kellett volna magam valamiért…

Majdnem egy órával hamarabb értem be a munkahelyemre, pedig útközben percenként megálltam valami miatt. Aztán megittam egy kávét. Miközben a forró italt szürcsölgettem, abban reménykedtem, hogy a főnököm temérdek mennyiségű munkával lát majd el, és így nem kell az otthoni problémáimra koncentrálni… E helyett egész nap unatkoztam. Firkáltam a határidőnaplómba, leveleztem, kávéztam, cigiztem. Semmi hasznosat nem csináltam.

Munka után rögtön hazamentem. Hogy minek, azt nem tudom. Mindenesetre az ebédlőasztalon egy nagy csokor kála állt, mellette egy levélke. Ennek a tartalma kifejezetten kedvesebb volt, mint a legutóbbié, amit ugyanezen a helyen találtam pár hónappal ezelőtt. Az állt benne, hogy: „Lehet, hogy te most utálsz, de én akkor is imádlak, te kis Manó” . Elhatároztam, hogy Jégkirálynőt játszom, de nem tudtam nem elmosolyodni ezen a levélen. Tudatában voltam annak, hogy nem az ő Manója vagyok. Vagy ha mégis, akkor is csak baráti szinten. Talán jobb is volt így.

Beesteledett. De a lakótársam még nem ért haza. Tudtam, hogy késő éjszakáig dolgozik. Nem voltam benne biztos, hogy meg szeretném várni. Így hát becsavartam a hajam, kivettem az első üveg alkoholt a beépített szekrényből, ami a kezembe akadt, lerogytam a kanapéba, magam elé húztam a laptopomat, és olyasmit csináltam, amit manapság mi, nők –nem tudni miért- de nagyon szeretünk; iszogattam számítógépezés közben. Egész jól elszórakoztam, filmet néztem, barátokkal csevegtem. Hamar eltelt az idő.

Egyszer csak hallottam, hogy kattan a zár. Felkészültem, hogy ismét a lakótársammal lesz az idegen. De egyedül érkezett. Rögtön a nyakába ugrottam, hogy megköszönjem a virágot. Kicsit zavartan viselkedett. Nem úgy ölelt meg, mint máskor.

Csaptunk egy késő éjjeli lakomát, aztán beszélgettünk. Az idegenről kérdeztem. Nem tudtam miért, de volt egy olyan érzésem, hogy nem beszél róla őszintén. Valamit elhallgatott. Láttam a tekintetén, hogy valamit nagyon el szeretne mondani, de magába fojtja.

Az igazság pillanata még váratott magára. Egész másnap figyeltem. Már-már betegessé vált, hogy mi az oka a szobatársam egyre furább viselkedésének. Ennek ellenére nem tettem semmi különöset annak érdekében, hogy kizökkentsem a dolgokat a szokott medrükből.

Egyszer mindannyiunk életében eljön az a korszak, amikor betegesen, megszállottan kapaszkodunk valami után, de a ugyanekkor a kisujjunkat sem mozdítjuk érte.

Ezzel a macska-egér játékkal csupán az volt a baj, hogy ismételten bizonytalanná váltam.

Egy pénteki éjjen azonban megvilágosodtam. Abban a pillanatban kipattantak a szemeim, kiugrottam az ágyból, berontottam a lakótársamhoz. Szegény, a legmélyebb álmából riadt fel. Felült az ágyon, és meglehetősen értetlenül nézett rám. Én nem szóltam semmit, csak leültem mellé az ágy szélére. És megtettem, azt, amiből megkaptam az összes választ a fejemben hónapok óta kavargó kérdésekre; megcsókoltam. És ő nem tiltakozott. Nem hagytam magam elveszni. Csak annyit kérdeztem, hogy „Te nem is vagy meleg, ugye?”. És ő erre azt válaszolta, hogy „Nem, nem éppen”. Sokkolt a hír. Hirtelen rázúdítottam az összes kérdésemet. Égett az arcom, kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem magam, mint egy turista, aki meg volt győződve arról, hogy a jó ösvényen jár, aztán kiderül, hogy eltévedt, és kétségbe esve próbálja megtalálni azt a pontot, ahol letért az útról.

Ennyire emlékszem. Elájultam ugyanis. Mindig azt hittem, hogy már nehéz meglepni, de aznap sikerült. Saját magamat azért, mert rájöttem, hogy a lakótársam nem is meleg, csak megjátssza. Ő pedig azzal lepett meg, hogy igazam volt. Hogy én hogy jöttem rá, az titok.

Soha többet meglepetést!

Bár túl fogom élni a következőt is, azt hiszem. Ezek után meg végképp túl kell.