Hosszas hallgatás és alkotói válság után íme egy afféle kis majorann- féle történet.

Ha egyszer….

Kinyitotta a kis csomagot. Megtalálta a már régen hiányolt kacatjait. Pár filmet, dobozkát. És egy nyakláncot. Poros volt. Három hónap pora száradt rajta. Próbálta letörölni a pulóvere ujjával, de nem ment. A kis porszemcsék mintha tíz körömmel kapaszkodtak volna a fekete kristálymedálba. Így hát letette, és csak nézte. Rájött, hogy ez a nyaklánc olyan dolgokat is látott, vagy tudott, amiről neki sejtelme sem volt. Felemelte, és a napfény felé tartotta; hátha belelát. De sajnos a medál tömör fekete volt. Senkinek nem árulta el a titkait.

Talán ha széttörné… De ez sem bizonyult jó ötletnek. Sajnálta.

Scarlet mindig is ilyen volt. Sajnálta kidobni, illetve megsemmisíteni a számára esztétikai élvezetet nyújtott számára, még akkor is, ha a szóban forgó tárgy szörnyű, vagy legalábbis nem kifejezetten jó dolgokra emlékeztette.

Aznap elég nyugtalan volt. Fogta magát és –annak ellenére, hogy már későre járt- nyakába vette a várost. Annyira szórakozott volt, hogy a lakáskulcs is kiesett a kezéből.

Utcáról utcára bolyongott a belvárosban. Külső szemmel olyan volt, mintha keresne valamit… egy házat, egy boltot, egy buszmegállót.. de nem. Néha megállt, a tekintete elidőzött valamin, aztán tovább állt, és pár perc múlva azt sem tudta megmondani, hogy hol és miért állt meg. Miközben átvágott az éjszakai fénybe burkolózott utcák sokaságán, az emberek tekintetét kereste. Voltak ugyan, akik a szemébe néztek, de meglehetősen kevesen.

A fülében egy búgó hangú jazzénekesnő az őszi levelek hullásáról énekelt, de Scarlet sosem koncentrált teljesen a dalszövegekre. Néha, amikor egyedül volt és csendben, szeretett elgondolkozni a zeneszámok szövegén, de ha utcán volt, vagy akárhol máshol, akkor csakis a dallamnak élt.

Hirtelen megunta a belváros nyüzsgő utcáit. Egyszerre megundorodott a sok embertől. Az emberek mosolyától, és jókedvétől, holott ő sem volt szomorú.

Scarlet világéletében jókedélyű lány volt, de úgy hitte, hogy ezt nem kell mindig és mindenáron kimutatni. Társas lény volt, de nem mindig vágyott társaságra. Szerette, ha szerették, de néha nem volt rá igénye. Kiváló szobanövény lett volna belőle.

De most szenvedett. Magának sem merte bevallani, csak a harmadik pohár ital után, amit egy kis mellékutcai vendéglőben fogyasztott el. Számára az ital sosem volt tudatmódosító, inkább csak lazító. Miután felismerte, hogy mit kell tennie, fizetett, és sietősen távozott. Ahogy kilépett az ajtón, arcát megcsapta a hűvös esti szellő. Máskor ettől könnyezni kezdett a szeme, amit utált, de most kifejezetten élvezte, ahogy a szél rózsásra cirógatta az arcát. Elsétált egy építkezés mellett, amit senki nem őrzött, de mégsem lopta senki az építőanyagot. Meglepő látvány volt, az egyszer biztos.

Buszra pattant, ami meg sem állt vele egy külvárosi, domboldalon fekvő lakótelepig. Egy régi tévésorozat főcímdala járt a fejében, miközben a házak között sétálgatott. Most tűnt csak fel neki, hogy mennyire egyforma az egész hely. Hirtelen abban sem volt biztos, hogy jó helyen jár, szóval csak az ösztöneire hallgathatott. Elég sokáig bolyongott a sok szocreál kockaépület közt, mire megtalálta azt, amit keresett; egy ablakot a negyedik emeleten. A szobában égett a villany.

Nem tudni, hogy Scarlet meddig állt ott, földbegyökerezett lábbal. Azt sem tudni, hogy mi járt a fejében. Talán az a sok bujaság, szerelem, ölelés, csók, amikről utólag kiderült, hogy hamisak voltak…egytől egyig. Nem érezte magát különösebben rosszul, még csak azt sem lehetett volna mondani, hogy szomorú volt. De a szeme nem tűrte az egyre hidegebb széllel való fáradhatatlan küzdelmet, és könnyezni kezdett.
Miután felitatta a könnyeket, és ismét tisztán látott, vizsgálódni kezdett, és arra jutott, hogy az ablak pont dobótávolságban van. Így hát elővett egy téglát, amit az építkezésről hozott el. Sokáig szorongatta… aztán hosszas kotorászást követően megtalálta az akkor egyetlen írásra használható tárgyat; egy lilás rúzst. Egy krikszkrakszos feliratot firkantott a téglára, és a következő pillanatban már dobott is. Scarlet mindig is jó célzó volt, így nem jelentett számára gondot, hogy eltalálja a célba vett üvegtáblát, ami a következő pillanatban már apró darabokban hevert a lakás padlóján.

A csörömpölést követő pillanatban a környező lakásokban szinte egyszerre gyulladt ki a fény.
A lány egy bokor rejtekéből nézte, hogy hogy alakulnak az események. Azt is látta, amikor egy riadt fiatalember sziluettje jelent meg a betört ablak párkányánál.

Scarlet kifejezetten élvezte a látottakat, a fejetlenséget, a kétségbeesést. Rágyújtott, és mosolyogva nézte a lakótelepi kalandot. Arra az esetre emlékeztette ez az egész, mint amikor gyerekkorában azzal játszott, hogy a menetelő hangyák elé keresztbe húzott egy vonalat a homokba. Akárcsak a hangyák, most az emberek is elvesztették fejüket. És ezt valahol viccesnek találta. Annyira elgondolkozott, hogy az ujjai közt már elégett a cigaretta. Azt sem hallotta meg, hogy közben két rendőrautó parkolt le, nem messze tőle. Keresett egy szemetest. Kidobta a cigarettacsikket. Gondolta, még egyszer visszanéz a káoszra, amit okozott, ám amikor megfordult, egy kérdő tekintetű rendőrbe ütközött.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte Scarlet.
- Elnézést, Hölgyem, megkérdezhetném, hogy miért ácsorgott eddig amögött a bokor mögött?
Scarlet egy pillanatra sem veszítette el a nyugalmát.
- Hát tudja, egy ilyen magassarkú cipő nagyon kényelmetlen tud lenni egy idő után. Fél órája gyalogolok itt, egy szülinapi ünnepségre jöttem, eltévedtem, fájt a lábam, így hát beálltam a bokorba, és levettem picit a bal cipőmet, hogy a lábujjaimat megmozgassam. Gondolom maga is érti, hogy miért egy bokor rejtekében vettem le a cipőmet, és nem az út szélén.Talán valami rosszat csináltam?
- Nem. Csak tudja nemrég kaptunk egy riasztást, látja, ott azt az ablakot betörték. A fiatalember, aki a bejelentést tette, azt mondta, hogy női elkövetőt kéne keresni.
- Oh, hát ha ezt ilyen konkrétan tudja az illető, akkor minek kellett kihívnia magukat?- kérdezte mosolyogva Scarlet.
- Hát, van benne valami, kisasszony.
Hősnőnk ezzel megfordult, és útnak indult.
- Hölgyem, elnézést, még egy pillanatra legyen szíves itt maradni!
- Igen?
- Nem használ ön lila rúzst véletlenül? – kérdezte gyanakodva a rendőr.
- Oh, nem, nem – válaszolta mosolyogva Scarlet – Nekem a ciklámen, vagy a padlizsán a színem.
- Áh…. –mormogott összeráncolt szemöldökkel a rendőr- Hát akkor…. További szép estét!
- Önöknek is, és jó munkát! – köszönt a lány.

Azzal sarkon fordult, benyúlt a kabátja zsebébe, előhúzta a ciklámenszínű rúzst. Letörölgette róla a téglaport egy zsebkendővel, kirúzsozta magát, majd felszállt a buszra, és meg sem állt hazáig. Otthon ismét a kezébe vette a poros, fekete kristálymedált. Nézegette, nézegette, aztán fogott egy vegyszeres rongyot, és fényesre pucolta.

Aznap mosolyogva aludt el, úgy hiszem.

Na hát ennyi lett volna.. szép napot mindenkinek