Sokak tollából olvastam mindenféle rosszat a 2011-es évjáratú orszag tortájaról, ezért úgy döntettem, hogy én is ráveszem magam erre a szakrális megöngyilkolásra, es megízlelnem.
A gazdasági és marketing háttérelemzését a magam részéről kihagynám, úgyis megtettek már mások előttem, de tagadhatatlan tény, hogy sok az a 450 forint ezért a szelet hogyishívjákért.

Szóval, kellően alacsony volt az elvárasom, és valójában semmi jóra nem számítottam, amikor beléptem az István cukrászdába. Amikor kértem a pultos hölgytől (aki mintha az egyik tulajdonos lett volna) ezt a csodát, némi lesajnálást véltem felfedezni az arcán, szóval nem indult jól az ismerkedés.

Ehhez képest, első ránézésre gusztusos dolognak tűnt, bár a barackon látszott, hogy nem tegnap lett rátéve erre a szeletnyi országimázsra. Ennek eredményeképpen szépen meg is festette a habot, és nincs mit szépíteni rajta, fonnyadt volt. Az első vékony csíkot metszettem belőle a villámmal, és már borsódzott a hátam, hogy vjah tényleg olyan rossz-e… Hm, nem is rémes. Na, most próbáljuk úgy, hogy kifolyatjuk és megkóstoljuk a lekvárt is… Így meg jobb.

Aztán, megízleltem az összetevőket külön-külön.
A baracklekvár szokásosan durván fejbevágóan édes, a hab visszafogottan semmilyen, a tortaalap szokatlan, mondhatni desszert idegen.
A köles aromája nem igazán tartozik a mindennap begyűjtendő ízek közé, számomra. Ami igazan elütött a többitől, az a kis darab csoki volt a tetején, amelyen barackunk szörfözött az alá hajlított habtengerben.

Az összhatás inkább jellegtelen és felejthető, mint rossz. Úgy gondolom, hogy a mindenképpen kipróbálandó kategória, hangsúlyozom, hogy egyszer. Ugyanis, miután kiindulópontba helyeztem a villát nem uralkodott el rajtam, a “de ennék még egy ilyet” érzés, sem a közeli sem a távoli jövőre nézve.

Ezen azért lehetett volna még dolgozni…