Az év elején nagy felhajtás mentén nyílt meg a Nyugati téren a Bite, aminek ugye az a célja, hogy megszokott, mondhatni unalmas péksüteményeket tuningolt fel, és adott fel borsos áron.

Olvass tovább

Sokak tollából olvastam mindenféle rosszat a 2011-es évjáratú orszag tortájaról, ezért úgy döntettem, hogy én is ráveszem magam erre a szakrális megöngyilkolásra, es megízlelnem.
A gazdasági és marketing háttérelemzését a magam részéről kihagynám, úgyis megtettek már mások előttem, de tagadhatatlan tény, hogy sok az a 450 forint ezért a szelet hogyishívjákért.

Szóval, kellően alacsony volt az elvárasom, és valójában semmi jóra nem számítottam, amikor beléptem az István cukrászdába. Amikor kértem a pultos hölgytől (aki mintha az egyik tulajdonos lett volna) ezt a csodát, némi lesajnálást véltem felfedezni az arcán, szóval nem indult jól az ismerkedés.

Ehhez képest, első ránézésre gusztusos dolognak tűnt, bár a barackon látszott, hogy nem tegnap lett rátéve erre a szeletnyi országimázsra. Ennek eredményeképpen szépen meg is festette a habot, és nincs mit szépíteni rajta, fonnyadt volt. Az első vékony csíkot metszettem belőle a villámmal, és már borsódzott a hátam, hogy vjah tényleg olyan rossz-e… Hm, nem is rémes. Na, most próbáljuk úgy, hogy kifolyatjuk és megkóstoljuk a lekvárt is… Így meg jobb.

Aztán, megízleltem az összetevőket külön-külön.
A baracklekvár szokásosan durván fejbevágóan édes, a hab visszafogottan semmilyen, a tortaalap szokatlan, mondhatni desszert idegen.
A köles aromája nem igazán tartozik a mindennap begyűjtendő ízek közé, számomra. Ami igazan elütött a többitől, az a kis darab csoki volt a tetején, amelyen barackunk szörfözött az alá hajlított habtengerben.

Az összhatás inkább jellegtelen és felejthető, mint rossz. Úgy gondolom, hogy a mindenképpen kipróbálandó kategória, hangsúlyozom, hogy egyszer. Ugyanis, miután kiindulópontba helyeztem a villát nem uralkodott el rajtam, a “de ennék még egy ilyet” érzés, sem a közeli sem a távoli jövőre nézve.

Ezen azért lehetett volna még dolgozni…

Tegnap este Becketts-ben ugrott be egy érdekes momentum, még a középiskolás éveimből.

Középsuli alatt volt egy kávézó ahová jártunk, suli előtt, után, közben, ritkán pedig helyette. Persze, akkoriban még csak forrócsokizas ment, legalábbis részemroő. Köszönhetően annak, hogy anyukám arra nevelt, hogy a kávé fujj rossz es egészségtelen.

ber kezébe akadt az árlap, és a csúcsok csúcsa, az überálesz a listán, amin mindig morfondíroztam akkoriban, hogy vajon milyen is lehet, az az Irish coffee volt. Ír whiskey, kávé barna cukorral es tejszínnel…

Olvass tovább

Nos, jó ideje szemeztem már a Nomád étel kínálatával, és gondolkodtam rajta, hogy kellene is valami jóságosat innét magamba emelni. Végülis, amikor az első éhségi ingerem megérkezett ma, úgy gondoltam mikor máskor rendelnék, mint ma.

Akkor ucc neki.
Olvass tovább

Nos, majdnem így hívják azt a “csodás” Westendben fellelhető vendeglató egységnek nem nevezhető kaja adó placcot, ami számomra rászolgált a fenti gúnynévre. Olvass tovább

A dolog valahol a már korábban emlegetett energia ital mániámnál indul. Igaz, ebből az utóbbi időkig igyekeztem is kigyógyulni, mert a Burn is maximum az íze miatt jó, a hatása gyenge, mint mindig is volt.

Olvass tovább

Olyat, mint gasztro, elég régen írtam, szóval jöjjön most egy ilyesmi

Valamikor novemberben nyitott a Westendben egy új hamburgeres, amire az utóbbi pár hónapban sikerült is kegyetlenül rákattanni. Sőt, jó szokásommá vált, hogy embereket viszek, küldök oda gyomor tartalmukat megtölteni. De mi is ez a hely?

Olvass tovább

Tegnap délben, egy egészen masszív este után rángatott el Scold ebédelni a Piliscsabai Kopár Csárdába. A mérsékelten másnapos, de főleg gyűrött gyomromnak nagyon jót tett, a vidéki levegő, nyugi és az étterem által kínált földi jók.

Egy jó magyar Gulyás a Kopár Csárdából

Olvass tovább

Az előbb olvastam FatMo írását London egyetlen három Michelin csillagos étterméről a Royal Hospital úti Gordon Ramsay étteremről, és a leírás alapján megjött a kedvem hozzá. Azt hiszem a nyári idény alatt nem, de valamikor ősszel meg kellene látogatni egy hosszú gasztronómiai hétvége keretében…

Nos, ma gondoltam egy merészet, és mivel a tegnap esti programom elhúzódott ma reggel 7-ig, ami datált számomra egy stabil dél utáni ébredést nem nagyon volt kedvem kommersz helyen ebédelni, ezért úgy döntöttem, hogy alkotok valami egyszerű, mégis fenséges csodát magamnak, így most ez fog következni.

Olvass tovább

Az ünnepek előtt egyik este ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak az Andrássy út, Jókai tér, és Liszt Ferenc tér által határolt ubranisztikai és gasztronómiai dzsungelnek, némi táplálék keresési célból.

A fejembe vettem, hogy megnézem mit tud az Andrássy úti Pizza Marzano, mivel szinte minden reggel és este előtte megyek el, de ég a pofám, hogy még nem voltam, ezért erőteljesen éhes állapotomban betértem, és megnéztem.

Olvass tovább

Nos, ha már minden ennyire karácsonyi hangulatban úszik, meg tűlevélben, akkor hadd adjak nektek egy kis karácsonyi menüt. Legalábbis én ezt főztem tegnap este, az egyik barátomnak, akivel rég találkoztunk, nekem pedig főzhetnékem volt. Így hát most következik a méltán híres – mondhatni World Famous – mézes-mustáros csirkém titkos receptje, karácsonyra

Olvass tovább

Nos, egészen régen írtam már gasztro témájú bejegyzést, ezért úgy gondoltam, hogy akkor most kerítsünk sort erre is. A ma esti vacsorám helyéről fogok most egy rövidbe szabott beszámlót rittyenteni.

A dolog apropójaként két dolog szolgált. Az egyik, maga az a tény, hogy éhes voltam, és gondoltam nézzünk körbe a környéken ahol lakom, és ne csak főzeléket, kínait, indiait, törököt, vagy éppen gyors étterminek csúfolt szemetet együnk, hanem kivételesen a tradícionális magyar konyhába tekintsünk be. A másik pedig az, hogy hetek óta, minden nap a Menza mellett megyek el, és kiváncsi voltam, vajh milyen a kiszolgálás, a környezet, a légkör, és nem utolsó sorban a főztjük.

Tehát “DjZoNe menni Menzába kajálni, aztán meg le is írja jól” következik a folytatásban.
Olvass tovább

Tegnap Henivel mentünk egyet koktélozni, és mindketten alkoholmentes koktéllal bírkoztunk, mert az adta magát, meg kocsi, meg minden. Balu nagy kérdőszemekkel nézett rám, hogy miaz, hogy én alkoholmentest iszom, ne hozzak már rá szégyent

De végülis engem egy igazi klasszikus koktéllal örvendeztetett meg.
Ez pedig Cactus Juice névre hallgat, és valami hasonló az állaga, mint az oldalt látható zöld szépségnek.

Próbáltam keresni egy Cactus Juice receptet, de mindenhol más írnak, így még tanácstalan vagyok melyiket rakjam ki. De majd estig kitalálom

Ma a szokásostól eltérően az étkezés hideg és nomád formáját választottam.

Ennek eredményeképpen díszeleg itt az asztalomon egy nagy tányér, felszeletelt, ízletes és hívogató illatú sárgadinnye, ami hamarosan kulináris élvezetek forrásaként tűnik majd el vészjóslóan mosolygó fogsorom mögött

Mondhatnám, hogy dinnyét eszem, harsog a fogam alatt,
de nem

Szombat délután unatkoztam otthon, és MSN-en kiírtam a nevem mellé, hogy hol ebédeljek. Jöttek, az elmésebbnél, elmésebb ötletek, mire végül Ákos ajánlotta az Abszint nevű éttermet az Andrássy úton, és felajánlotta hozzá a társaságát is. Ez ebben a formában egy nem visszautasítható kombó volt, ezért fél négykor találkoztunk is Oktogonnál. Olvass tovább

Kedden Tamással azon tanakodtunk, hogy mégis hol kellene ebédelnünk. Okulva a hétfői esetből, nem a Batthyány térre mentünk.

Most én voltam a soron, hogy átutazzak a városon az ő munkahelyéhez közeli helyre, ezért felcsaptam a Budapest Explorert, és megnéztem milyen helyek vannak a Parlament környékén.

Két hely között tanakodtunk igazából.
Mindkettő a Nádor utcában van, pontosan egymással szemben. Az egyik a Maxi Faloda volt, a másik a címben említett Fast Food Café, mint kitalálható végülis az utóbbiban kötöttünk ki a nagy sor ellenére is. Egyrészt azért, mert számomra igényesebbnek tűnt, mint az út túloldalán lévő, másrészt azért, mert először a Maxit néztük meg, és rohadtul nem volt kedvem már visszamenni, mivel mindkét helyen nagy sorbanállás volt. Olvass tovább

Nos, akkor folytatnám is a héten megkezdett gasztro sorozatomat, és elmesélem hol ebédeltünk Tamással hétfőn dél tájban.

Szenvedéseink helyszínéül a Batthyány teret adtam meg támpontnak, és gondoltuk, hogy ott majd biztosan találunk valami normális kajádát. Nagy Palacsintázója nem éppen ebédelni való hely, pizzázni pedig nem nagyon akartunk a Marzanoban, azért lépkedtünk is tovább… Olvass tovább

Nos, ahogyan azt tegnap is, no meg a legutóbb is kiderült, szeretek új dolgokat kipróbálni. A héten sem volt ez másképpen. Az áldozat már a képen látható Olvass tovább

Még korábban igértem, hogy Gourmandkodom egy picit és mesélek a Mexicanos nevű étteremben megesett vacsoránkról, amit Tamás barátommal fogyasztottunk el egy csendes kedd estén. Olvass tovább